Vannak a világon szép helyek. Vannak. Biztos. Szép... De mitől?
Nekem az jelenti a szépet, hogyha befogadhatom, hogyha az enyém lehet amit nézek. Szőröstül bőröstül. Így talán tudom csodálni. De egy turistákkal teli város szerintem nem lehet ilyen, nevezzük azt Moszkvának, Londonnak, Budapestnek vagy Prágának.

Hradzsin, Kisoldal, Strana Mesto... ember ember hátán. Kinézek a Károly-hídról a Moldvára. Hallani, érezni szeretném a vizet, a szellőt, a lüktetést, Smetanát, a sirályt a szobor tetején, a Kisoldal látképét. De nem lehet, egyszerűen nem: elsodor a tömeg. Bárcsak lelöknének a hídról és akkor én lennék a szent, nem Nepomuki János. Az Aranyművesek utcájában levegőt venni nem lehet. "Olyan jól néz ki ahogy", de ekkor elém fut egy spanyol csoport. Oh, carramba... és már nem tudom mi volt az ami megtetszett. Csivitelő olasz, kövér német, leesett állú kiskínai, anyázó magyar. Csak egy pillanat lenne, hogy eltűnne az összes: a túristák, a teremőrök, a kis eladólány... Ő végül is maradhatna. Pont beleillik a magányomba.

Ebéd egy sörözőben. Délután Szt. Vitus székesegyház. A Kolozsváriak féle Szent György szobor másolat. Már várom az elkerülhetetlent.
De nem! A tér szinte üres! Mi történt? Kitört a tífusz? Kit érdekel, nincs senki. Megállok és felnézek.

Igen. Azt hiszem érzem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.